még mindig nem szoktam hozzá a nyár gondolatához, csak tengek-lengek egyik szobából a másikba, és élvezem, hogy azt csinálok amit akarok, ott és akkor amikor nekem tetszik.
napjaim fontosabb, avagy értelmesnek nevezhető cselekvéssel töltöltött részei lényegében mikor alszom. ezt cáfolandó ugyan a tegnapi kis kitérő mikor viszonylag sokat rajzoltam, meg a tegnapelőtt amikor állatkertet jártunk, és sikerül a lazán rajzolgatós magánszámunkkal felhívni magunkra a nép figyelmét. végül is az nyárirajzházi volt, semmi fontos, kis gyors vázlatrajzok. még kell négy állat, tíz ember, és egy csendélet rajz.

és egy hónap? ez most komoly? ha nem lőttem volna ki véletlenül a régi blogbejegyzéseimet az internet végtelen űrjébe minden bizonnyal időm nagy részét azok olvasgatásának szentelném.

ezek ellenére jó hír, hogy megleltem a könyvesboltban a soseholt,( neil gaiman mester tollából) és ezen felbuzdulva megvettem, pedig fogytán vagyok a magyar fizetőeszköznek (viszont pár horváz pénzem még mindig van)

írásról nem is akarok beszélni, félelmetes kényszerem van felé, de mit tegyek, ha a szavak nem jönnek a tollamra? erőszakkal nem húzhatom ki őket magamból, mert azzal sérülnek, megtörnek. és a szavak elég törékenyek, vigyázni kell velük.

hangulatom a rettenetesen pocsék - a fájdalmas üresség - és a hőn áhított totális életkedv (szánsájn, heppinessz!) között ingadozik, ám leginkább előbbi. igyekszem elterelni a figyelmem, például tegnap felvettem két filmet, a meztelen dobost, ami igazából nem egy mély értelmű valami, ugye tipikusan amerikai, de még nem megy át az élvezhetetlenül ócska kategóriába, habár időnként súrolja azt, viszont meg kellett lesnem eztet a teddy geigert, és - tágranyílt csizmáskandúr / teniszlabdaszemek, tátott száj, magasabb pulzusszám - megdöbbentően hasonlít az én al-omra, úgyhogy visítás, meg minden.
a másik a búcsudal, marion cottilarddal, akinek van még egy jó filmje, sajnos franciacím tudása híján csak a zseniálisan röhejes magyar címmel -szeress, ha mersz- szolgálhatok.
tavaly nyáron láttam, nagyjából az utolsó fél órát. tipikus francia film, elvont, brutális, és minden ami jó.

köpni-nyelni nemtudásom másik tényére a matekházi megszemlélése volt leginkább hatással. segghülyének éreztem magam, tenk jú dír matek tícsör. /rájöttem, az összes tanárom vagy totális idegroncs, vagy szadista, másik univerzumban él avagy szimplán csak idióta. éljen! /
aminek kifejezetten örülök, és büszke is vagyok magamra rendesen, az angolkönyv kiolvasgatása. felteszem a próba cseresznyébe amit írtam róla in english.

huh. frissítenem kell a naptáramat. és már azok a gonosz dátumok is belekerülnek...

most muszáj ide leírnom a tegnapi úgynevezett "osztálytalálkozós" élményeimet.
ott kezdődik a probléma, hogy voltunk heten. holott az osztály egyszer 32 fős is volt.mondjuk a szervezésről ne is beszéljünk, amikor faszbukon cseszegeti egymást mindenki, hogy foglaljon asztalt...
mivel többen is lakunk errefelé, együtt mentünk. ugyan még csak nyolc körül volt, de a villamoson kapásból belénk kötött egy "szimpatikus" csapat, de nem voltak épp a helyzet magaslatán.
lényegében semmit se csináltunk, és két perc mulva klikkesedtünk, még így is hogy alig voltunk. az átlag összetétel valahogy így festett:
a különc (természetesen én), a punk, a szomszédsrác,aki semmit se változott, a helyi menő csávó, az izomagy, az utánfutó (nem is az osztályunkba járt, csak eljött), a hű, de nagylány, és a partipicsa.

éljen az osztálytalálkozó. nem hiszem, hogy többször előfordul ilyesmi. az viszont beigazolódott, mennyire nem illek bele ebbe a tipikus tizenéves kategóriába. a "baj" csak az, hogy szerintem ez klassz.

annyira elég volt, hogy beigazolódjanak a sejtéseink, kicsit röhögjünk és felelevenítsük a régi baromságokat, és kicsit komzduljak

hamár ez a nyár se egy olyan nagy durranás. most tudatosult benne, hogy akármennyire nem akarom, az idő telik. és bármennyire jobb a mosatnai osztályom, nem akarok még iskolába menni. semmi értelme. itt akarok lenni, de élni.

az vigasztal csak, hogy megint fúj a szél.

"A nagyanyám szerint tizenhét évesnek lenni annyit tesz, mint elkövetni életed nagy hibáját. Megannyi példát tudott bizonyításképp arra, hány és hány évekig tisztességes, rendes lány dobta el hirtelenségében az eszét e kor küszöbén. A drága jó Charlotte hát nem elszökött Skóciába valami jöttment fiatalemberrel? És a hentes lányai? Az egyik meztelenül rohangált a tengerparton, a másik meg egyik napról a másikra megtagadta magától a húst. Aztán – ilyenkor mindig összeráncolja a homlokát hitetlenségében, és lehalkítja a hangját – a pék lánya is! Igaz, ő már elmúlt tizenhét, lassan már tízzel több, mégha olyan fiatalos is a külleme, erre meg ahelyett, hogy a nagyvárosi pékséggel üzletelne, összeáll azzal a Londoni suhanccal…

Itt mindazonáltal kénytelen vagyok leállítani, hiszen az a bizonyos suhanc az én nagy barátom. Holott tudom, szívesen róná föl ezt is a csintalan tizenhét évnek, nem adok rá okot neki. Annak ellenére, hogy vannak fenntartásai Scottal szemben, lényének egyik igen eldugott része bízik benne, máskülönben bizonyosan foggal-körömmel küzdene a találkozásunk ellen. Azért időnként figyelmeztetőlég rám szól, emlékezzek a tizenhét évemre, annál az „átokfajzatnál” igen különös népek fordulnak meg néhanapján. Ha megkísértene a pajkos tündér módjára a fülembe suttogó évem, hessegessem el magamtól! Hisz’ nem tudhatom, mire vesz rá egy gyenge pillanatomban!

A csudafinom mentateának azonban semmi ártó hatást sem tulajdonítok. És a hozzávaló keksz, amit a lenti boltból hoztam, frissen? Ugyan a kellemetlenségeket el nem fedi, reggelinek azonban tökéletes."

* * *

nem vagyok képes túl sokra, egyszer amikor a nappal lassan estébe hajlott át, leültem, és ezt írtam, egy szempillantás alatt. ez egy valaminek az egyik része, tudod olyan fejezet eleji bevezető, vagy mi. haj... minek bonyolítom az életem? 
ennyire marhára ráérek? hogy kútba hajítom a büszkeségem, hagyom felülkerekedni a kíváncsiságom, és elmegyek megnézni, mi lett a volt ismerőseimmel?

majd meglátjuk.

még mindig április vagyok? a hamisítatlan május, és a hűvösebb március között?
mert igazán annak érzem magam. csak az a bizonyos kreativitás- vámpír tett üressé. avagy a nap szívja ki belőlem az alkotást, amit aztán a hold visszad.
(földrajztanárom most hatalmas piros H betűt tenni a 'old' elé, mert az nagybetű)

egyébként fogok alkotni, csakazért is. mert csinálok egy bálnamintás táskát. meg kitűzőket is. megpróbálom túltenni magam ezen a... semmin.

ez az a nyár, amikor először olvasok angolul.

ez az a nyár, amikor megtanulok gitáron egy számot, egyedül.

és ez az a nyár, amikor megírom az első olyan regényemet amire büszke is lehetek.

most komolyan, örülni kell az ilyen kis dolgoknak is, nem? végülis az elégedettség, az öröm, a magamba vetett hitem, és a látszat, hogy amit eltervezek az sikerül, visz afelé, amit akarok. nehéz ezt megfogalmazni, huh.

szóval, ha látom, hogy sikerül amit szeretnék, azzal közelebb megyek afelé, ami a fő célom, ami érdekes, és kicsit ellentmondásos is, mert alapvetően spontán dolgokat szeretem a legjobban, de van egy-két olyan célom, amit semmiért se adnék fel.

ez az az álom dolog? mert álom, csak ha célnak mondom, valósabb?

az álom meg jobb. szóval az álmaim.

nem akarok közhelyes lenni, azért se.


elég kusza ez a szövegelés most, de én is túl kusza vagyok mindenhez. kicsit szétestem, a darabjaim szerte szét gurlutak a naplementében.