néha olyan jó lenne felhőként a türkizkék égen úszni a nap alatt.
néha dalolni
néha meg csak a fűben feküdni, és nem gondolni semmire.
néha alkotni kell, amikor nem megy, és néha nem szabad alkotni, mert néha felgyülemlett, szélsőséges gondolatokból és érzelmekből lehet a legjobbat alkotni.
néha pedig csak jó széllel szemben állni.
vagy a semmibe meredni, és tudni, hogy hiába próbálnád elmondani valakinek, mit csinálsz, nem értené.
"A nagyanyám szerint tizenhét évesnek lenni annyit tesz, mint elkövetni életed nagy hibáját. Megannyi példát tudott bizonyításképp arra, hány és hány évekig tisztességes, rendes lány dobta el hirtelenségében az eszét e kor küszöbén. A drága jó Charlotte hát nem elszökött Skóciába valami jöttment fiatalemberrel? És a hentes lányai? Az egyik meztelenül rohangált a tengerparton, a másik meg egyik napról a másikra megtagadta magától a húst. Aztán – ilyenkor mindig összeráncolja a homlokát hitetlenségében, és lehalkítja a hangját – a pék lánya is! Igaz, ő már elmúlt tizenhét, lassan már tízzel több, mégha olyan fiatalos is a külleme, erre meg ahelyett, hogy a nagyvárosi pékséggel üzletelne, összeáll azzal a Londoni suhanccal…
Itt mindazonáltal kénytelen vagyok leállítani, hiszen az a bizonyos suhanc az én nagy barátom. Holott tudom, szívesen róná föl ezt is a csintalan tizenhét évnek, nem adok rá okot neki. Annak ellenére, hogy vannak fenntartásai Scottal szemben, lényének egyik igen eldugott része bízik benne, máskülönben bizonyosan foggal-körömmel küzdene a találkozásunk ellen. Azért időnként figyelmeztetőlég rám szól, emlékezzek a tizenhét évemre, annál az „átokfajzatnál” igen különös népek fordulnak meg néhanapján. Ha megkísértene a pajkos tündér módjára a fülembe suttogó évem, hessegessem el magamtól! Hisz’ nem tudhatom, mire vesz rá egy gyenge pillanatomban!
A csudafinom mentateának azonban semmi ártó hatást sem tulajdonítok. És a hozzávaló keksz, amit a lenti boltból hoztam, frissen? Ugyan a kellemetlenségeket el nem fedi, reggelinek azonban tökéletes."
* * *
nem vagyok képes túl sokra, egyszer amikor a nappal lassan estébe hajlott át, leültem, és ezt írtam, egy szempillantás alatt. ez egy valaminek az egyik része, tudod olyan fejezet eleji bevezető, vagy mi. haj... minek bonyolítom az életem?
ennyire marhára ráérek? hogy kútba hajítom a büszkeségem, hagyom felülkerekedni a kíváncsiságom, és elmegyek megnézni, mi lett a volt ismerőseimmel?